Vidéki rokonokat látogattam meg. Az egyik rokon szólt: cicakölyköket találtak a fészerben, gazda kéne nekik.
Igaza volt. Novemberben aprómacska emberi segítség nélkül nem maradhat meg. Hatot nem vihettem haza. Tizedik emeleti másfélszobás nem bír el ennyi állatot.
Egynek viszont nem bírtam ellenállni. A kicsinél sokkal picibb, nagyfejű, cirmos-fehér cicalány volt. Korra hat hetes, méretre fejletlen három. Már előre izgatott, mit szól Pizsi a szülinapi ajándékához.
A cicagyerek meglepően jól tűrte a hazavivő autóutat. Bár nem volt kézhez szokva, egész úton a karomban volt. Se fújás, se karmolás. (Nem karmolt meg senkit azóta sem.) A ház előtt dobozba került, úgy vittük haza.
Érkezésünktől számítva Pizsit csak sétakor láttuk, egyébként kiscicájában gyönyörködött. Annak ellenére, hogy kan, mosdatta, tanítgatta a cicalányt. Mire ők ketten előkerültek, a lány bemutatkozott:
Máj!
A dorombolást, ami ezután következett egy Harley Davidson is megirigyelhetné. Így lett teljes neve: Máj Cica Herliccon. Röviden Májca. Annak ellenére, hogy kölyökként azt mondta róla az állatorvos, nincs is ennyire pici cica, felnőtt korára kandúrokat megszégyenítő méreteket öltött. Bár nem hosszú szőrű, mégis látványosan Maine Coon keverék.
Nagyon kedves, jó természetű, de azt, hogy felnőttként is doromboljon, ki kell érdemelni. Amúgy a macskák sokkal kevésbé látványosan szeretnek, örülnek, mint a kutyák. Érdemes megtanulni tőlük a visszafogott, mély érzések felismerését, viszonzását. Nemcsak a cicák fogják értékelni.
Egy darabig békésen éldegéltek kettesben, de rövidesen új lakótársuk érkezett: Ucka
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése