Téci

Törzskönyvi keresztneve Brian volt. Gyerekem Taylornak keresztelte, valami nagy, erős boxolóról. Egy gyönyörű szürke-drapp tigriscsíkos amstaff kölyök volt. Nyolc hetes. Kicsi fiam hazahozta, aztán összecsomagolt és elutazott két hétre.

Az első két hét alatt a kutya mindenhova jött velem, még dolgozni is. Még keveset tudtam a felnőtt kutya – kölyökkutya viszonyokról, így nem mertem otthon hagyni.

Két hét után hazajött a gazdija. Megjegyezte, ha így megy tovább, elszeretem a kutyáját. Pedig a kutya nem olyan. A kutya feltétel nélkül képes szeretni mindazon családtagokat, barátokat, akik őt szeretik. Ez még két felnőtt kan, vagy szuka kutyára
is igaz.

Taylorról hamarosan kiderült, igazából Téci. Ez a neve lett a végleges, merthogy egy szeretetre, elismerésre vágyó, cicaszerűen hízelgő természetű jószág volt. Taylor Cicus.

Amstaffokra jellemzően egyenes jellemű, egyszerű gondolkodású kutya volt. Imádta a játékot és minden olyan kutyafajtát, amelyikből egy sem harapta meg őt. Szukával, kölyökkel mindig barátságos, kedves volt, függetlenül annak fajtájától.

Érdekes volt számomra, hogy a rövid szőrű kutyák szimpatikusabbak voltak számára a hosszú szőrűeknél. Egy rövid szőrű kannal összebarátkoztatni körülbelül hatvan százalék esélyű volt, míg egy hosszú szőrűvel ez az esély jelentősen csökkent. Juhász és szánhúzó típusok esetében a lehetőség (egy belga juhász, egy husky és egy német juhász jóvoltából) pontosan nulla volt.

Kírón kívül is volt egy dobermann barátja egészen addig, amíg egyszer közös játékuk közben Kíró le nem jött sétálni. Ekkor Téci elkezdett csodálkozni és a maga módján gondolkodni. Megnézte, megszagolta mindkét dobermannt, majd megugatta azt, akivel addig játszott. Azóta is azon a véleményen vagyok, csak azt mondhatta:

• Te nem lehetsz az én barátom, hiszen az én barátom itt áll mellettem.
  

Abból gondolom ezt, hogy attól kezdve addigi játszótársára soha többet rá sem nézett.

Szép jeleneteket láttam emberek részéről. Téci úgy fél éves lehetett, amikorra látogatóink egyre sápadtabbak lettek. Mivel a kutya láthatóan örült mindegyiknek, végül egyszer nem bírtam szó nélkül.

• Béla! Simogasd már megazt a szerencsétlen kutyát! Azt se tudja, hogy örüljön neked.
  

A simogatás meglett. Béla bár izzadt, sápadt, remegett a keze, tudta, ha én bízom a kutyában, ő is megbízhat benne. Azért a simihez kísérő is járt:

• Tudod, Taylorka, én minden olyan kutyától félek, akinek nagyobb a feje, mint az enyém.

A kutyát egyáltalán nem érdekelte a szöveg és a kísérő tünetek. Számára csak az volt fontos, eggyel többen szeretik.

Téci mellett tanultam meg, hogyan kell minden mozgó élőlényt a kutyánál hamarabb észrevenni, ezzel egyidejűleg felmérni a várható következményeket.

A legnehezebb a kutyagazdik várható viselkedését volt felmérni. Mai napig sem tudok napirendre térni az olyan gazdák viselkedése felett, akik megjelenés alapján határozzák meg kutyájuk jellemét (szép a kutyám, tehát biztosan nem támadó típusú).

Ez végtelenül felelőtlen hozzáállás például egy husky, vagy malamut esetében. Mindkét fajta gyönyörű, de kőkemény viszonyok közül jött. Olyan helyről, ahol csak egy vezérkutya van és ahol csak a rangidős nősténynek lehet kölyke. Nem véletlen, hogy ilyen kutyafajtáknál fordult elő családon belüli csecsemők megtámadása. A gazdának amúgy kötelessége bemutatni a hazahozott gyereket a kutyának – sajátjaként. A kutya ebből tudja: a jövevény családtag, a vezérnek fontos, bántani tilos.

A másik döbbenetes gazdiviselkedés: „Hiába próbálsz kikerülni, akkor is odaviszem a kutyámat! Ha a tied megtámadja, majd jól megbüntetnek!”