Dodó

Jött az általam „Nagy, országos pitbull láz” időszakként emlegetett elmebaj. Még sose láttam pitbullt, de nemigen hittem a rémhíreknek. Aztán megláttam az elsőt.

Gyerekem telefonált haza:

• Este meglátogatlak!
• Jó. Hánykor jössz?
• Olyan nyolc körül, de nem leszek egyedül.
• Mi ez a titokzatoskodás? Új barátnőd van?
• Nem. Vettem egy kutyát.
• Milyen kutya?
• Egy hat hónapos pitbull. Adolfnak hívják.

Na szépen vagyunk. Mostanáig a hírek a csapból is, hogy ez életveszély, a neve is bíztató.

Jöttek. Ha nem tudtam volna, hogy kutya, első ránézésre azt hiszem, oroszlánkölyök. Zsemleszínű, álomgyönyörű gyerek volt. Megitta a teámat, aztán le se lehetett állítani a viháncolást.

Úgy egy hónap múlva szólt Viktor, hazaköltözik kutyástól. Mire megérkeztek, Adolfból Dolfi lett. Egy hét múlva már Dodó. Ilyen természete volt. Kutyákkal, emberekkel, gyerekekkel úgy viselkedett, mint régen Alex, kivéve, hogy Ő még a nyilvánvaló támadó szándékot is játéknak vette.

Volt olyan, hogy Zeusz, a szomszédos roti, megtámadta Dodót egy tüzelő spániel miatt. Dodó úgy megörült a játszótársnak, hogy a nagy játéktól észre se vették, Donka lelépett.

Dodó pitbullos makacssága kimerült abban, mindenképpen mellettem alszik az ágyban, legfeljebb az ajtót is magával hozza. Na meg sört nem lehetett mellette letenni olyan magasságba, ahol elérheti. Azt szigorúan elvitte – kiborította – fellökte, mindegy hogyan, de megitta.

Összeköltözésünk második hetében szólt Attila barátunk: Eladná a lakását, kéne egy olyan hely, ahova Kíróval együtt költözhet. Sehol nem talál ilyen albérletet. Jöttek ők is.

Gyulám ott tartott még a kutyával barátkozásban, néha már egyedül mert Dodóval maradni a lakásban. Erre beköltözött egy felnőtt dobermann is.

Hazaértem. Nem kicsit volt zsúfolt a lakás. Dodó örömködött, Kíró vicsorgott, morgott. A cirkusz addig tartott, mígnem elővettem A Takarót, leterítettem az ágyra. Ráültem. Felcsillanó kutyaszemek. Kitört a béke.

Dodó szinte a mi kutyánk lett. Gazdája sokat volt távol otthonról, így sokszor maradt ránk a kutya. Számomra élmény volt a vele töltött idő.

Bárkinek, bármilyen fórumon hajlandó vagyok elmondani, nála intelligensebb, kedvesebb kutyát nemigen lehet találni.

Dodó legnagyobb produkciója a kanállal evés lett. Fagylaltot ettem pohárból, kanállal. A kutya ült és nézte. A végén hagytam neki is. Megkínáltam egy kanálnyi fagylalttal. Ránézett, majd rám, aztán a pohárra. Ezt még egyszer megismételte. Utána eltátotta a száját, mint egy kisgyerek. Megkapta a fagyit, megdicsértem. Kíró odajött, leült, várta a fagyiját. Elsőre hibátlanul megismételte, amit Dodótól látott. Megdicsértem őt is. Azóta nálunk minden kutya tud kanálról enni. Ők Dodót nem ismerhették, Kírót is csak egyikük.

Dodó és Kíró remekül kijöttek. Kíró egygazdás kutya volt. Mindig megnézte otthon van-e a gazdája, ha hívtuk sétálni. Ha nem volt otthon, lejött. Ilyenkor húsz méternél nem ment messzebb a kaputól. Ha otthon volt és ébren, nem jött le nélküle. Ha otthon volt, de aludt, akkor hajlandó volt sétálni, de akkor sem jött hallótávolságon kívül.

Dodó gyengéje a macska volt. Nem tudom, mi lett volna, ha bármelyikükkel találkozik. Szerintem nem bántotta volna. Így viszont megmaradtak a futsz, futok utánad szinten. Próbáltam Viktort meggyőzni, ne engedje neki. Ma már ő is tudja, igazam volt. Egyik reggel arra ébredtem, Dodó elindult Kíróékkal sétálni, szokás szerint. Öt perc múlva csörgött a telefon: Dodó kifutott az úttestre egy macska után. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy nem állt meg a járda szélén. Elütötte egy autó. Azonnal meghalt. Egy éves volt.

Én napokig beszélni is alig bírtam. Kíró majdnem belepusztult a bánatba. Ennek ellenére mindent megtett, hogy megvigasztaljon. Ettől kezdve bármikor, bárhova eljött velem.