Macskák

Egyszercsak megérkezett A macska. Nem jószántából. Kedves szomszéd dobta be az ezüstcirmos, kb. 6 hetes jószágot a konyhaablakon át a lakásba, napközben.

Szerencsétlen úgy kétméternyit esett, bent egy kutya várta. Másnap reggel már az ír szetter kan játszotta a papamamát, mosdatta az apróságot.

A macska hamar megtanulta üdvözléskor csóválni a farkát, korzózás közben egy villanás alatt lepofozni, majd körbenyalogatni a kutyát, ezután rezzenetlen arccal továbbkorzózni, mintha ott se lett volna.

Minden nap többször sétáltak együtt a kutyával. Nem kis látványosság volt.

Nagyjából egy hónap múlva a cicagyerek – séta közben – meglátogatta a szomszédos kertes ház macskáit. Átköltözött. Nem tudom, hogyan boldogult a macskák között.

A második macska nyaraláskor vendégeskedett nálunk. A kölcsönbe kapott nyaraló (kb. 15 m2) arányos méretezésű kertjében egyik pillanatról a másikra eltűnt a kutya.

Hiába, nagytudású jószág bármire képes. Aztán megtaláltuk. A ház mögé letett téli faajtó mögé nézett be hol az egyik, hol a másik oldalon. A mindenkori túloldalon egy cicagyerek lesett kifelé.

Éjszaka arra ébredtünk, hogy a cicagyerek lelkes kurrogással megérkezett, majd a kutyához bújva elaludt. Míg nyaraltunk minden nap meglátogatta Alexet.

Ez a nagy macskabarát természete lett oka annak, hogy miután új környékre költöztünk másfél órás keresés után találtuk meg, a járda felől félig egy autó alá bújva lesett egy cicát.

Sajnáltam, hogy Béla (akkor még férjem, most a legjobb barátom) nem szereti a macskákat. Alex boldog lett volna, ha van egy cicája.

Megkaphatta volna ajándékba, mint ahogy később Pizsi kapott cicát szülinapjára. De ez egy későbbi történet.