A kezdetek: Kobold Alex

Hogyan lehetsz kutyagazda?

Előre szólok, nem így kell megoldani. Csak azok vehetnek így kutyát magukhoz, akik elég toleránsak, könnyen változtatnak szokásaikon és eléggé ütődöttek ahhoz, hogy mindezt végigcsinálják.

Én nyolc hónapos terhes voltam, a suliban szólt a tankörtársam, hogy gazdát keres egy fajtatiszta, törzskönyvezett ír szetter kölyök.

• Na ezt is jónak mondtad virágszálam! Ha egy újszülött tacskó sétál az utcán, én átmegyek a túloldalra. Ennél jobban nem félek a kutyától.

• Figyu! Ha nem kerül neki gazda, elaltatják!

• (szóval ezért találtál meg, mint leendő anyát!) Tudod mit? Elmegyünk, megnézzük, a többit meglátjuk.

Megnéztük. Megláttam. A kutya kilenc hónapos volt, bőven nem kicsi kölyök. Indultam volna haza.

• Ne tojj be! Nem esz meg!

• Ezt ő is tudja?

Ekkor kinyílt a kapu. Aki nem tudja, milyen a szerelem első látásra, próbáljon találni egy igazi kutyát. Nem olyat, akit pénzért megvehet, hanem olyat, aki őt kiválasztja. Alex ilyen volt.

Olyan sebességgel zúdult a nyakamba, hogy megijedni sem volt időm. Hiába álltunk hárman a kapu előtt – egyikünk a tenyésztője volt – a kutya úgy döntött, én kellek neki. Előttem kilencen kaptak lehetőséget a sorstól, hogy ilyen társuk legyen. Nem éltek vele.

A beszélgetésből „kedves gazdikával" - így harminc év távlatából csak annyira emlékszem:

• Semmit nem tud, hiába tanítjuk. Az ágyra felszoktattuk.

Nekem – mint rendkívül tapasztaltnak – ez igen bíztatóan hangzott. Remek kilátásaim vannak:

1. A férjem még nem tudja, hogy van kutyánk.

2. Egyikünk sem ért a kutyához, a kutya meg nem tud semmit.

3. Én nemsokára szülni fogok.

4. Gyerek és kutya együtt? Főiskola mellett?

Finom helyzet. Ja és a kutya helye? A lakásunk 27 m², kertünk nincs. A kutya eddig kertes házakban lakott, mindenhol bemehetett a házba is. De nálunk nem mehet a kertbe.

Volt választási lehetőségem? Még így sem. Nem mondtam semmit. Elindultunk kifelé. A kutya előbb volt kinn az utcán, mint mi. Ekkor tettem rá a valódi pórázt:

• Na gyere.

Jött. Nyakörv nélkül, póráz nélkül, át a városon. Csillaghegyről Angyalföldre. Ó boldog idők, amikor a kutya még kutya lehetett és nem volt neki muszáj vérengző vadállatnak lennie…

Akkoriban – meg azelőtt – a gyerekeknek olyanokat is tanítottak, hogy:

• Idegen kutyához nem megyünk oda, ha egyedül van.

• Kutyához akkor nyúlunk, ha a gazdája megengedi, ráadásul úgy, ahogy mondja.

• Ha kutyát látsz, ne visíts, ne szaladj, ne üsd, ne rúgd, ne dobáld, ne fenyegesd.

Némelyik felnőtt is emlékezett még ezekre, kivéve azokat, akik koruk és rangjuk elismerését elvárták még a kutyáktól is.