Katonákra ugyanúgy reagált, mint bárki másra. Nem zavarta meg szaglását, emberismeretét az egyenruha.
Esti sétáinkon, ha idegen jött, halk morgással jelezte: ő is ott van. Kivéve, ha rendőr jött. Az az egyenruha illat azt jelezte neki: viselője biztosan nem támadó szándékkal közelít. Boldog hetvenes évek!
A számlásra csak akkor ugatott, ha nem volt otthon pénz. Ilyenkor biztosan megérezte, nem örülök az érkezőnek.
A postás – mindenhol – a jó ismerős kategóriába tartozott, egy alkalmat kivéve. Ezen alkalommal ismeretlen postás jött. Valószínűleg helyettesített. Csöngetett. Pénzt hozott, aláírás kellett. Mindenáron be akart jönni a lakásba. Én, mint ember, úgy éreztem, süt belőle a hátsó szándék. Felmérőnek tippeltem. A kutya a maga egyszerű módján megoldotta, csak a konyhába juthasson be. Megállt keresztbe az előszoba közepén. Az előtt csak a konyhaajtó és a kijárat volt. Bementünk a postással a konyhába. A kutya lefeküdt a kijárati ajtóhoz, jelezvén:
Itt csak akkor mész ki, ha a gazdám enged ki!
Postásember kezdett bajba’ lenni. Nyilvánvaló lett azonnal az is, hogy nem számíthatunk kellemetlen idegenekre. Távozásakor már nem bírta kivárni, míg az ajtó teljesen kinyílik. Az első kellő méretű résen kisurrant. Azonnal megkapta Alextől is a búcsúszót, a bokája mögött összecsattanó fogsorhang formájában. Ő ugrott, a kutya meg röhögött, mert sikerült az ijesztés. A kutya a fogcsattogtatás előtt pedig még hátra is lépett, nehogy tényleg elérje azt a bokát…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése